2000. március. 10. Péntek.
Szentmise
A mai szentmisén a belvárosi templomban voltam, melyet Virág atya (régen a Barátoknál volt plébános) tartott. Tajdina atya és egy fiatal kispap volt még mellette. Az evangélium a tékozló fiúról szólt. Békesség néktek, ez Jézus köszöntése. Mi is tudjunk majd úgy köszönni egymásnak a Nagyböjt idejének végén. Mesélt egy történetet az atya, melyben egy fiú kiküldetésbe ment Amerikába, s búcsúzott szüleitől, azt mondta nem fog visszajönni. Várja az élet, a kihívás, itthon már unja magát. Ez volt a válasza, mikor az apja rákérdezett, hogy miért megy el. Talán utálsz bennünket vagy nem szereted az otthonod? De az apa végül is elengedte, mert nem akarta itthon kényszeríteni. Így tesz mennyei Atyánk is, mikor tékozló fiúként elhagyjuk őt. Nem zsarnokoskodik, szabad akaratot ad nekünk, de figyel ránk és visszavár. Ez a fiú is mondta apjának, hogy egyszer talán majd hazajön, mert egy otthona van csak az embernek, s ott mindig várnak rá. Egyszer egy fiatal házaspár sétált egy gyermekfalu udvarán, ahol árvák laknak, s egy kislány szaladt oda hozzájuk. Ugye ti vagytok a szüleim? Mit tudtak erre válaszolni? Nem, nem kislány.
Mi is sokszor árvának és elhagyatottnak, magányosnak érezzük magunkat. Mi is megkérdezzük az atyát, ugye Te vársz ránk? Ő nem hagy minket árván. A mai világra a kapkodás, keresés, depresszió jellemző. Nem találjuk helyünket. (A lázas beteg cserélgeti a párnáját, pedig nem a párnában, hanem saját magában van a láz.) De Isten hív és nyugodalmat ad. Egyszer egy molnár a hátán egy zsák búzával a malomba igyekezett. Ahogy egyre közeledett, erősebbnek érezte magát és könnyebbnek a zsákot. Mikor odaért és levette válláról, akkor látta, hogy a zsák kirepedt és a búza elszóródott. Mi is így vagyunk az atyai örökségünkkel. Azt mondják, a búza az élet. A mi életünk is így csordogál el lassan. Távol az Atyától, messze tekintetétől tékozlóként élünk. De ő hív és visszavár. Ne csüggedjünk, ha a baj már megesett, s tékozlóként vergődünk most valahol. Lehet, hogy nem így akartuk, nem tékozlók akartunk lenni, de így alakultak a dolgok. Menjünk vissza mennyei Atyánkhoz, aki megszabadít bennünket, s új életet ad. Ámen.
Mi is sokszor árvának és elhagyatottnak, magányosnak érezzük magunkat. Mi is megkérdezzük az atyát, ugye Te vársz ránk? Ő nem hagy minket árván. A mai világra a kapkodás, keresés, depresszió jellemző. Nem találjuk helyünket. (A lázas beteg cserélgeti a párnáját, pedig nem a párnában, hanem saját magában van a láz.) De Isten hív és nyugodalmat ad. Egyszer egy molnár a hátán egy zsák búzával a malomba igyekezett. Ahogy egyre közeledett, erősebbnek érezte magát és könnyebbnek a zsákot. Mikor odaért és levette válláról, akkor látta, hogy a zsák kirepedt és a búza elszóródott. Mi is így vagyunk az atyai örökségünkkel. Azt mondják, a búza az élet. A mi életünk is így csordogál el lassan. Távol az Atyától, messze tekintetétől tékozlóként élünk. De ő hív és visszavár. Ne csüggedjünk, ha a baj már megesett, s tékozlóként vergődünk most valahol. Lehet, hogy nem így akartuk, nem tékozlók akartunk lenni, de így alakultak a dolgok. Menjünk vissza mennyei Atyánkhoz, aki megszabadít bennünket, s új életet ad. Ámen.
(Iván atyánál gyóntam, s azt mondta, hogy Isten megbocsájt nekünk, mi is bocsássunk meg önmagunknak. Amikor Péter levette tekintetét Jézusról, a háborgó tengert és a habokat látta, s rögtön süllyedni kezdett. Mi is így vagyunk, amikor nem Jézusra nézünk, s úrrá lesznek rajtunk félelmeink. Bűneinket fájdalomként mindig ajánljuk fel Jézusnak, hiszen a szentgyónásban ő mindig hív bennünket. Amikor az ember Jézus mellett dönt, a sátán ezerszeres erővel támad, de ha elbukunk, ne keseregjünk, mindig tudjunk újra kezdeni Jézussal, s bűneinket fájdalomként felajánlani neki és letenni nála. Ámen.)
Viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése