2011. február 22., kedd

130. Vodica avagy a lényeg az, hogy mi tudjuk, hogy miért vagyunk itt

Üdv kedves Olvasó!
2000. szeptember. 10. Vasárnap.
Szentmise
   A ma reggeli diákmisén a Barátok templomában kevesen voltak, valószínűleg a Vodicai búcsú miatt. Keve atya prédikált, de előtte Edit olvasta fel az olvasmányt. A prédikációban elhangzott, hogy Jézus szeretetből halt meg értünk a kereszten, mi is adjuk magunkat Neki ezzel a szeretettel. Isten szüntelenül tanít minket apostolain, püspökein, a pápán keresztül. Kapcsolatban van velünk, szól hozzánk. Éppen ezért minden parancsolatát meg kell tartanunk, az egyház szabályait úgyszintén. Nem lehet úgy csinálni, hogy egyiket megtartom, a másikat nem. Jézus tanít minket, nem sokféleképpen, egyféleképpen szól hozzánk, egyházán keresztül. Tartsuk be Isten és az egyház törvényeit, éljünk szeretetben egymással. Fogadjuk el Jézust és adjuk neki életünket. Igazítsuk akaratunkat hozzá. Nagyon fontos a hit nekünk keresztények számára, s az akarat, melyekkel elfogadjuk Jézust és cselekedjük, tettekre váltjuk tanítását. Ámen.


   Ma volt a vodicai búcsú. 10 órakor kezdődött a szentmise, melyet egy Kiskunfélegyházáról jött plébános tartott, akinek egy-két hónappal ezelőtt volt az ezüstmiséje. Már 25 éve szentelték pappá. Nagyon szépen prédikált. Jézus Krisztusnak ünnepeljük egyedül a születésnapját, a szentek közül senkinek. Illetve van két kivétel: a Szűzanya és Keresztelő Szent János. A szenteknek az égi születésnapjukat ünnepeljük, mikor földi életük véget ért. Mint mesélte a plébános, az apai nagyapjára már nem emlékszik, nem is látta sohasem.
A háború alatt lőtték le, amikor karján egy kislányt tartott. Azért, mert a katona, aki lelőtte, előzőleg egy órát vitt el tőle, ami rossz volt. Azt hitte, szándékosan rontotta el. Anyai nagyapjával sokat ment együtt kaszálni. Nagyapja mindig elvitte magával, s ő ott sündörgött körülötte. Mindig szedtek virágot, s amikor mentek hazafelé, a falu szélén tettek Jézus keresztjéhez és egy Mária szobrocskához is. Odahaza pedig nagyanyjának is adtak egy csokrot. Egyszer megelégelte, hogy minek minden nap friss virág, amikor még az előző napi sem hervadt el. Erre nagyapja azt válaszolta, hogy amennyi virágot eddig lekaszált életében, s egész hátralévő életében egész nap csak azt kaszálná, még akkor sem lenne elég az a virág hálaként Jézusnak és a Szűzanyának azért a sok jóért, szeretetért, amit tőlük kaptunk. Nagyanyádnak pedig azért viszünk, mert amíg mi itt dolgozunk, addig ő otthon serénykedik, s mindig friss, finom ebéddel vár bennünket. Rajta keresztül tapasztalhatjuk meg Isten szeretetét és a Szűzanya gondoskodását.


    Miért vagyunk ma itt Vodicán? Sokan mondhatják, hogy ugyan már, mit akarnak itt ezek, miért csinálják ezt az egészet? Nem baj, hagy mondják. A lényeg az, hogy mi tudjuk, hogy miért vagyunk itt. Egyszer nagyanyja súlyos betegen feküdt a kórházban, s 35 unoka az ország minden részéből megmozdulva egyszerre indult el ki vonattal, ki busszal, autóval, legyőzve minden nehézséget, hogy meglátogassák. Mikor megjelent a népes család a kórházban, érdeklődtek az emberek, hogy miért ez a nagy sokadalom. Erre valaki megszólalt, s azt mondta, valami öregasszony miatt jöttek. Neki lehet, hogy valami öregasszony volt, de nekik családtagoknak a nagymama. Nekünk mit jelent a Szűzanya? Nem Istent pótló és helyettesítő, nem kultusz, üres formalitás. Igenis égi édesanyánk, közbenjárónk ő, aki gondoskodik rólunk.

   Egyszer tett egy családlátogatást, ahol az apa szidta a fiát, hogy festi a haját és fülbevalót hord. Mire a pap azt mondta, hogy hát ma ez a divat. A fiú úgy felelt apjának, lehet, hogy mindez így van, de minden vasárnap ott vagyok a templomban és minden hónapban gyónok, így festett hajjal, fülbevalóstul. Az is igaz, hogy te is ott vagy apám a templomban, friss ingben, nyakkendőben és a munkahelyedre is így jársz. De az is igaz, hogy már három éve csalod az anyámat. Soha ilyen találkozást nem kívánok senkinek- mondta a pap, mint ahogy ez a fiú és az apa találkozott a szavakban, szellemi és lelki szinten egyaránt.
   Egy másik alkalommal családlátogatáson volt, s mikor beért a házba, nagy káromkodást hallott. Anya és lánya veszekedett egymással. „Nézze meg atya, hogyan viselkedik ez a lány, mondta az anya. Te engem ne szégyeníts meg az atya előtt, mondta a lány. Te vagy az anyu, aki mindig elfelejted, hogy hova rakod az imakönyvet, te szítasz mindig veszekedést vasárnap, mielőtt misére megyünk, s te vagy az, aki mindig elkésel.” Talán sokszor csendben kellene lennünk, nem kellene annyit feleslegesen beszélni. Türelmesnek lenni, várni, hallgatni, imádkozni, mielőtt megszólalunk.


    Egyszer történt egy intézetben karácsonykor, hogy minden gyermeket elengedtek, csak hárman maradtak benn. Őket a szüleik nem szívesen látták karácsonykor, mert csak baj van velük, mint mondták. Igen ám, de az intézetben sem maradhattak egyedül, mert az ott dolgozók is családjuk körében szerették volna tölteni az ünnepeket. Megkérte hát az intézet igazgatója a papot, hogy befogadná-e őket karácsonyra. A papnak is sok vendége volt, de mint mondta, nyugodtan jöhetnek hozzá. Igyekezett mindent úgy rendezni, hogy ez a három langaléta kamasz is jól érezze magát. (Nem voltak árvák, csak intézetiek.) Karácsonykor tehát a papnál ünnepeltek. Az este folyamán történt, hogy egyikük ökölbeszorított, reszkető kezekkel felállt az asztal mellől és sírva kiáltotta: Gyűlölöm a szüleimet! Gondolkodjunk el mi is, keresztények vagyunk? Ez lenne a kereszténység?  Addig nem szólhatunk mi sem egyetlen szót sem, amíg teljes szívvel és lélekkel oda nem adjuk magunkat Jézusnak. Formalitás csak nekünk ez az egész Vodica? Vagy megújulni jöttünk ide, továbbadni valamit otthonunkban, barátainknak, munkahelyünkön? Hol van a mai világban a becsület, tisztesség, szelídség, tisztaság, őszinteség, hűség? Meg tudjuk-e élni ezeket a dolgokat mindennapjainkban?


   Még egy történet a végére. Egy családdal nagyon jó kapcsolatban volt a pap. Volt a családban egy kislány. Az anyukája, mikor elment hozzájuk a pap, mindig azt mondta a kislánynak, hogy jön az atya bácsi. A kislány nagyon örült, mert tudta, hogy az atya bácsival lehet kirándulni, játszani, virágot szedni és minden jót. Egyszer a kislány talált egy érmét, amin volt valami. Mi ez?- kérdezte. Máriácska- válaszolta atya bácsi, mert egy Mária kép volt rajta. A kislány megpuszilta az érmét és odanyújtotta az atya bácsinak, hogy puszilja meg ő is. Utána az autóban letette a rádió mellé az érmét, ezentúl mindig itt lesz a helye, mint mondta. Egyszer az autót el kellett vinni szervízbe, az atya megkérte a fiúkat, hogy szedjenek ki mindent az autó belsejéből. A kislány is megérkezett közben, bement az autóba, de nem találta a Máriácskát. Hol van a Máriácska?- kérdezte atya bácsitól. A fiúk pakolásztak az autóban, biztosan valamelyik dobozba tették. Miért nem vigyáztál jobban Máriácskára?- kérdezett rá a kislány. Honnan van ez a felismerés egy három éves kislány fejecskéjében? Tényleg, ekkor döbbent rá az atya, hogy vigyáz-e ő egyáltalán a Szűzanyára? Odafigyelünk-e valamennyien Rá? Őrizzük őt a szívünkben? Éljük úgy életünket, hogy Isten szeretete és a Szűzanya is valósággá váljék mindennapjainkban. Ámen.
Viszlát!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése