Üdv kedves Olvasó!
Ma este hat órakor a Baptista templomban folytatódott az ökumenikus imahét, ez volt a második alkalom.A Pünkösdkor létrejött közösség sokféle emberből állt, Jeruzsálemben is mindenféle keresztény hagyomány képviselteti magát. Ma az a feladatunk, hogy egy nagyobb látható egységet hozzunk létre a különbségeink és hagyományaink tiszteletben tartásával. Schindler Mátyás atya prédikált ma. A mai nap témája: Sok tag egy test. "Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely énbennem gyümölcsöt nem terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek. (Jn 15, 1-3) "Hiszen egy lélek által...egy testté lettünk a keresztséggel..."
Tényleg? Tényleg egy testté lettünk? Tényleg egy testté lehetünk? Tette fel az atya a kérdést az utolsó mondat után. Csányi Vilmos humánetológus írt egy könyvet az emberi természetről, melyben azt említi, hogy az ember mégsem olyan agresszív, mint azt hinnénk. Gondoljunk bele mai zsúfolt világunkban, amikor egy buszon több tucat különböző ember utazik, még egymáshoz is érnek. Ha ugyanezt a buszt csimpánzokkal töltenénk tele, nem biztos, hogy elérkeznének a következő megállóig. Az atya felsorolt még egy két példát a könyvből, mely azt taglalta, hogy az állatvilágban alapvetően az ember a legkevésbé agresszív. Amikor ezt egy alkalommal elmondta egy prédikációban, valaki egy kis cetlit dobott be a postaládájába, azzal a szöveggel, hogy visszaadta a hitét az emberben. Egy test vagyunk, mondhatnánk a buszon utazó emberekre is vagy ahogy Pál apostol is írta a korinthusiakhoz szóló levelében.
Egy elsőéves egyetemista lány írta a következő novellát, melynek címe: Lepedők. Röviden összefoglalva: Ezek a lepedők nem mások, mint az elme szárítókötelére kiterített emlékek, melyek színesek, de az idő múlásával, ahogy egyre töbször kimossák őket, veszítenek színükből, itt-ott kilyukadnak, majd egyikük-másikuk teljesen fakók lesznek, eltűnnek. Egy öreg bácsika fekszik betegen, akire egy ápoló vigyáz és segít neki. Ez az öreg bácsika próbál visszaemlékezni a régi szép időkre. Eszébe jut egy gyönyörű fehér csipke, amely az utcán nevetgélve sétáló lány bokáján villan ki a hosszú, zöld szoknyája alól. Mindenki megfordult utána, olyan szép lány volt. Blúzán a világoskék gombok éppen olyanok voltak, mint a szemei. De valahogy az arca, mosolya nem ugrik már be többé a bácsi emlékezetébe, csak az a fehér csipke és a világoskék gombok rajzolódnak ki élesen. Miért van az, hogy arcokat és mosolyokat nehezebben tudunk felidézni magunkban? A bácsi megrázza a kis asztali csengettyűjét, amit az ápoló hagyott ott. Közben arra gondol, hogy talán ez a csengőszó segít neki a lány arcának felidézésében. De nem. Csak az ápoló jön be. Segíthetek valamiben, Uram?-kérdezi. Igen!-mondja neki a bácsi. Gyorsan hozzál nekem gombokat! Világoskék gombokat!
Ebből a kis novellából is láthatjuk, amire 18 éves írója, ez az elsőéves egyetemista "kislány" ráérzett, hogy egy test vagyunk. Nincs én és nincs te. Csak mi vagyunk. Az életünk átszövi a másik életét, egymás életét, mint ahogy ennek az öreg bácsinak is átszőtte emlékeit, gondolatait, életét kedvese, s kereste felesége arcának, mosolyának emlékeit. Nem tudunk "nem hatni" egymásra. Igenis hatással vagyunk egymás életére, nem kerülhetjük ki egymást. Nincsen különutas variáció.
Egy kicsit hasonlítani fog a mai prédikáció a tegnapira, jegyezte meg az atya türelmet kérve azoktól, akik már hallották a Barátok templomában is tegnap, de kis kiegészítésekkel megint elmondja, hogy mit gondol a szolgáló szeretet fontosságáról. Albert Eintstein egyszer lecserélte dolgozószobájának a falán függő nagy fizikusnak, Newtonnak a képét és feltette helyette Gandhi és Albert Schweitzer képét, majd hozzáfűzte: "Itt az ideje annak, hogy a siker eszményét felváltsa a szolgálat erénye." Van egy nagy nyugati író, Gary Chapman, akinek sorra jelennek meg most a könyvei, írt a szeretet öt nyelvéről. Az első szeretetnyelv az elismerés, amikor elismerő, kedves és szép szavakkal nap mint nap kifejezhetjük egymásnak szeretetünket, elismerésünket, ragaszkodásunkat a másikhoz, hogy értékes és fontos számunkra. Visszaemlékszik az atya egy rádióbeszélgetésre, amikor egy pszichológus elmondta, hogy sokszor talán nem is dicsérő szavakra van szüksége a másik embernek vagy kisgyereknek, hanem inkább egy bizalom övezte légkörre, ahol bátran bontogathatja szárnyait, adhatja önmagát, próbálkozhat megfogalmazni egy-egy gondolatot, építeni önállóságát.
A szegedi Kárász utcában sétálva látott egyszer egy kisfiút sétálni a nagyszüleivel, nagypapa az egyik oldalon, nagymama a másik oldalon, kisfiú középen, egymás kezét fogva. Ahogy sétáltak, a kisfiú felnézett először az egyikre, utána a másikra, de nem szóltak egy szót sem közben, s csinált egy előre bukfencet. Utána megismétlődött mindez, csak most egy hátrabukfencet csinált, miközben szorosan fogták egymás kezét. Tudta, hogy megtartják. Jó tudni, bízni a másikban, hogy megtartanak.
Egy ügyvéd barátjával beszélgetett egyszer az atya, aki elmondta neki, mennyire belefáradt már a munkájába. Minden nap nagyon sok ember jön hozzá, elpanaszolják neki ügyes-bajos dolgaikat, tanácsot ad nekik, aztán másnap minden kezdődik előlről, s ez így megy már évek óta. Este, amikor hazaér a munkából, s a gyerekek véletlenül nem úgy szólnak, fel tudna robbanni a feszültségtől. Apu dolgozik, lesz lakás, autó, csak éppen nem lesz a gyerek önálló vagy amikor otthon van, éppen az a bizalmi légkör marad el, amiben bátran hozzászólhat, nem lesz megfelelő önértékelése, önbizalma, magabiztossága.
A szeretet második nyelve az együtt eltöltött idő, az együtt eltöltött minőségi idő. Sokszor mondják azt házasok, hogy hát igen, együtt nézzük a tévét. Ez igaz, az is együtt töltött idő, de ez nem minőségi. Az együtt eltöltött minőségi idő, minőségi beszélgetések, amikor megkérdezzük egymást dolgainkról, megbeszéljük problémáinkat, meghallgatjuk és próbáljuk megérteni, megismerni egymást, az érdemi emberi találkozások.
Amikor a férj lemond a fociról és helyette elmegy sétálni a feleségével, amikor odafigyelünk a másikra. Közös cselekvés, amikor együtt rezonálunk a másikkal. A szeretet harmadik nyelve az ajándékozás. Az ajándék csak szimbólum, hogy elismerem a másik törekvéseit, figyelek rá, fontos és értékes számomra.
A szeretet negyedik nyelve a szolgálat, erről majd részletesebben is szól az atya. A szeretet ötödik nyelve a testi érintés, amikor vállon veregetem, megsimogatom a másikat. Még állatoknál is megfigyelhető, hogy egymáshoz dörgölődznek. A kézfogás is ilyen, emlékszünk, amikor a köztársasági elnök bizonyos személyek kitüntetésekor nem fogott velük kezet, nem érintkezett velük, valamit jelzett ezzel. Amikor a gyerek pofont kap, megsemmisítő érzés számára, ha az érintés az ő szeretetnyelve, viszont amikor simogatást kap szüleitől, feltöltik ezzel a szeretet tankját. Minden embernek van egyfajta szeretetnyelve, fel kell töltenünk egymás szeretet tankját. Annál szebb feladat nem is lehet, mint felfedezni, hogy mi a másik ember szeretetnyelve és annál nagyobb öröm nem is lehet, mint megtanulni beszélni ezen a szeretetnyelven és örömet okozni neki.
A szeretet negyedik nyelve a szolgálat, erről beszélt az atya részletesebben. Amikor Jézus fogja a mosdótálat és kendőt, megmossa és megtörli tanítványai lábait, tanúságot tesz az élő Istenről. Aki a Mesterhez hasonlóan ugyanígy cselekszik, akkor lesz boldog. Aki nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. Másként megfogalmazva, a felfelé vezető út lefelé mutat. Nem vehetik el tőlünk a szolgálat örömét, ha tudjuk a szolgálat módját. Ünnepet szerezni egymásnak, ünneppé tenni a másik egy napját, ezért érdemes élni. Tudják ezt az igazán "nagyok" és sok magát nagynak tartó ember igazából "kicsi", s minderről semmit sem tud.
Cseh Tamástól kérdezte egy riporter, hogy mit vett el tőle ez a titokzatos ismeretlen, a rák. Azt válaszolta erre, hogy megállította a rohanásban. Örömmel, kurjongatva vitte az embereknek a híreket, hírvivő volt, feladata volt. Ezt vette el, a feladatomat. Azt, ami a dolgom volt. A szolgálat örömét. Amikor az embernek nincs már lehetősége, akkor látja igazán, mennyire fontos is ez. Százszor, ezerszer kimenni a színpadra, mekkora bátorság és pofátlanság kell hozzá, szinte tökéletesnek kell lenni. A riporter rákérdezett, mikor veszi le ismét a szekrény tetejéről a gitárját. Majd ha meggyógyulok, válaszolta. Addig nem lehet, mert szórakozni azt nem szabad. Nem szórakoztatta, hanem szolgálta közönségét, az embereket. Ahogy a színész játékával, az orvos gyógyításával, a tanár tanításával, a fizikai munkás kétkezi munkájával, a házastársak a házassággal. Szolgálni egy testben, mert egyek vagyunk Jézusban, ámen.
(2011.01.17.Hétfő-Baptista templom, Schindler atya prédikációja alapján emlékezetből lejegyezve)
Viszlát!
