88. Szükségünk van egymásra

Üdv kedves Olvasó!
Szentmise
   Ma reggel fél kilenckor a Barátok templomában a diákmisén Schindler atya prédikált. Máté evangéliumából volt a részlet, mely Jézus születéséről szólt. Meggyújtottuk a negyedik ádventi gyertyát is, ádvent 4. vasárnapján. A prédikációban elhangzott, hogy a most felolvasott evangéliumi sorok és általában véve az evangéliumok hitet adnak, hitre buzdítanak bennünket. Így volt ez az első században is az őskeresztényeknél és így van ez a mai napig. Hitet és reményt adnak, hogy optimista szívvel induljunk az életbe. Sokszor jól akarjuk csinálni a dolgokat, megvan a szándék bennünk, aztán bárhogy is igyekszünk, próbálkozunk, nem mindig sikerülnek úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk.

   Jó dolog hinni valamiben. Az ember hisz a munkájában, hogy szükség van rá, jó az, amit csinál. Aztán hiszünk a tudományban is. Zorán énekli egyik dalában, hogy hiszek a mikrobarázdában. De aztán azt is hozzáteszi rögtön, hogy és hiszek, hiszek apámban. Igen, az ember hihet a munkában, tudományban, karrierben, de ezek a dolgok nem elégítik ki végső vágyát. A hit csak akkor kap értelmet, ha az személyhez, személyekhez kötődik. Zorán is közönségének énekli a dalt, nekik szerez örömet és ezáltal kap visszajelzéseket, hogy jó az, amit csinál. Csak személyes kapcsolatokban fejlődhetünk és ismerhetjük meg önmagunkat, egymást és Istent. Szükségünk van a másik emberre, szükségünk van egymásra, egyedül nem megy.

   A héten hétfőn volt egy előadás a Háló közösségben Budapesten, ahol egy piarista szerzetes, Jelenics István és egy író, Nádas Péter  beszéltek a szeretetről. Ez a két nagytudású ember csak dadogott, amikor a szeretetről beszéltek. Alázattal próbálták megközelíteni és elmagyarázni, hogy mi is a szeretet. Idéztek nagy filozófusokat, de egészen pontosan nem tudták megmondani, hogy mi is ez a csoda, hogy szeretet. Egy protestáns lelkész fogalmazott egyszer úgy, hogy "das ganz anderes", valami egészen más a szeretet és Isten. Az előadás után is még beszélgettek az atyáék a rakparton parkoló autójuk felé ballagva és arra jutottak, hogy érdemes továbbgondolni és folytatni azt, amit az előadáson hallottak.

   Tegnap este ádventi áhítat volt templomunkban, az Ad Libitum kórus énekelt. Pénteken, amikor főpróbára jöttek, szállingóztak az emberek, mintegy 42-43 ember, ki egyedül, kik kettesével, kik hármasával. Az atya fogadta őket, nézve a próbát, mennyit győzködött a karvezető, amíg "összeszedte" a kórust, összhangba hozta őket, hogy egymásra figyelve, harmóniában megszólalhassanak. Figyelve a másik dallamát, hogy nekik mikor kell belépni a közös alkotásba. Ezek a találkozások felemelik az ember lelkét, amikor létrejön valami közös, lesz egy csapat, a karvezető összehangolja őket. A hétköznapok trivialitásán, nehézségén és szürkeségén átragyog a csoda. A hit tárgya, a reménység szilárd alapja. Csak egy személy, személyek lehetnek, akiktől visszajelzést kapunk, hogy szükség van ránk. És a legvégső személy Jézus, aki egész életében erről prédikált és az Atyára mutat. Az ádventi, karácsonyi várakozás ideje erre is alkalmas, hogy megálljunk egy kicsit és felfedezzük ezeket a dolgokat.

   Sokan gyónnak az atyánál, mindenki hordozza a maga keresztjét. Csinálni kell, küzdeni, újrakezdeni, tenni a dolgunkat. Kapcsolatban lenni a másik emberrel, lelkének mélységeit, színeit megérinteni, az Égi Karvezetővel harmóniában, hogy végül elmondhassuk, mégiscsak megérte. Ámen.
(2010.12.19.Vasárnap. Ádvent 4. vasárnapja-Schindler atya prédikációja alapján emlékezetből lejegyezve)
Viszlát!