2001. január. 21. Vasárnap.
Szentmise
Ma reggel a fél kilences diákmisén a Barátok templomában Jenő atya prédikált. Az evangélium arról szólt, hogy Jézus felolvasott a zsinagógában. A szentlecke pedig arról, hogy a tagok egy testhez tartoznak, még ha szerepük más és más is. Jenő atya elmesélte, hogy az utóbbi időben akárhányszor is keresett fel egy-egy iskolát, egyetlen olyan eset sem volt, hogy akárcsak egy pedagógus is odajött volna hozzá, hogy azt mondja: én katolikus vagyok és szívesen segítek Önnek tájékozódni az épületben, végigvezetem a termek között. Mert ugye, ha idegenként, ismeretlenként megy be az ember egy iskolába, bizonyára segítségre szorul. Volt-e katolikus vagy sem a pedagógusok között, nem tudja, de általános tény, hogy a legtöbb katolikus nem meri felvállalni a feladatát. Egyszer nemrégen a kórházban volt, hogy megkereszteljen egy újszülöttet és ott az egész szertartásban két ápolónő segített neki. Végig ott voltak és imádkoztak is. Nem harminc, negyven vagy ötven évesek voltak, hanem 18-20. Ebből is látszik, hogy a fiatalság egy része még nyitott vagy manapság újra nyitottá vált a vallás, Isten iránt. Látszik ebből is, hogy „Áll még Buda.” A kis ápolónők felismerték a dolgukat és tették, Krisztus nagy egyházának a tagjaiként. Nem a félelem lelkét kaptátok, hanem a bátorságét, mondja az Úr. Ahogy a tagok is tudják a dolgukat a test részeiként, úgy minden katolikus hívőnek is kell tudnia a feladatát az egyház tagjaként. Ismerjük fel feladatainkat és ne csak beszéljünk a csodákról, hanem tegyük a dolgunkat.
Jenő atya egyszer egy szerzetesrendet látogatott meg, ahol olyan nővérek voltak, akik külföldről jöttek és nem beszéltek magyarul. Kórházakban dolgoztak ápolónőkként. Elmondták, hogy nem tudnak ugyan magyarul, de mégis el tudják látni a betegeket. Egyik kezükben a kacsát, másikban a teásbögrét viszik, s amire a betegnek szüksége van, azt adják oda. Nem nagy dolog, csak fel kell ismernünk, hogy mire van szüksége a betegnek. De ehhez kell az is, hogy legyen valami a kezükben. A legtöbb katolikusnak nincs semmi a kezében, csak beszél a feladatokról, csodákról. Fel kell ismerni, hogy mi a feladatunk az életben és az egyház tagjaként a vallásos közösségben és tevékenykedni kell. Nem merjük felvállalni a feladatokat, de azt elvárjuk, szeretjük, ha mások tevékenykednek helyettünk. „Nem a félelem lelkét kaptátok, hanem a bátorságét.” Az ősegyházban még mindenki tudta, mi a feladata és tette is azt. Megvallották hitüket az élet minden területén. Manapság ha megnézzük, a legtöbb keresztény a templomban még csak-csak kinyitja a száját, de ha temetésen vagy esküvői szertartáson vesznek részt, nem mernek megszólalni, mert mit fog szólni a szomszéd. Nem merik a pappal együtt hangosan mondani a „Miatyánkat”. Még egy sajnálatos tény, hogy hétvégén még csak-csak megtelik a templom, de a hétköznapokon egyre inkább morzsolódnak le az emberek. A végén még nem lesz kinek bemutatni a szentáldozatot. Azt még meg lehet érteni, hogy sokat változott a társadalom, a munkakezdés időpontja egybeesik a reggeli szentmisékkel. De már az is megfigyelhető, hogy az esti misékről is hiányoznak, kezdenek lemaradni az idősebbek, mert inkább a kényelmes fotelben hátradőlve sorozatokat néznek. Régebben is vasárnap délelőttre tették a legkülönfélébb gyerekfilmeket, a Tell Vilmost, Robin Hood-ot, s emiatt kevés gyermek járt templomba, de manapság is megfigyelhetők hasonló tendenciák. Még egy dologról beszélt Jenő atya, az ökumené fontosságáról. Most kezdődik az ökumenikus imahét, sok jó prédikációval. Egy testnek a tagjai vagyunk, s mindenkinek megvan a saját feladata. Ámen. (Még elhangzott egy gondolat, amire már nem emlékszem pontosan: a kívánságból lesz a vágy, utána a bűn, a bűnből a megszokás és a megszokásból a kényszer. A kényszer pedig arra indít minket, hogy ne tegyük meg a jót.)
Jenő atya egyszer egy szerzetesrendet látogatott meg, ahol olyan nővérek voltak, akik külföldről jöttek és nem beszéltek magyarul. Kórházakban dolgoztak ápolónőkként. Elmondták, hogy nem tudnak ugyan magyarul, de mégis el tudják látni a betegeket. Egyik kezükben a kacsát, másikban a teásbögrét viszik, s amire a betegnek szüksége van, azt adják oda. Nem nagy dolog, csak fel kell ismernünk, hogy mire van szüksége a betegnek. De ehhez kell az is, hogy legyen valami a kezükben. A legtöbb katolikusnak nincs semmi a kezében, csak beszél a feladatokról, csodákról. Fel kell ismerni, hogy mi a feladatunk az életben és az egyház tagjaként a vallásos közösségben és tevékenykedni kell. Nem merjük felvállalni a feladatokat, de azt elvárjuk, szeretjük, ha mások tevékenykednek helyettünk. „Nem a félelem lelkét kaptátok, hanem a bátorságét.” Az ősegyházban még mindenki tudta, mi a feladata és tette is azt. Megvallották hitüket az élet minden területén. Manapság ha megnézzük, a legtöbb keresztény a templomban még csak-csak kinyitja a száját, de ha temetésen vagy esküvői szertartáson vesznek részt, nem mernek megszólalni, mert mit fog szólni a szomszéd. Nem merik a pappal együtt hangosan mondani a „Miatyánkat”. Még egy sajnálatos tény, hogy hétvégén még csak-csak megtelik a templom, de a hétköznapokon egyre inkább morzsolódnak le az emberek. A végén még nem lesz kinek bemutatni a szentáldozatot. Azt még meg lehet érteni, hogy sokat változott a társadalom, a munkakezdés időpontja egybeesik a reggeli szentmisékkel. De már az is megfigyelhető, hogy az esti misékről is hiányoznak, kezdenek lemaradni az idősebbek, mert inkább a kényelmes fotelben hátradőlve sorozatokat néznek. Régebben is vasárnap délelőttre tették a legkülönfélébb gyerekfilmeket, a Tell Vilmost, Robin Hood-ot, s emiatt kevés gyermek járt templomba, de manapság is megfigyelhetők hasonló tendenciák. Még egy dologról beszélt Jenő atya, az ökumené fontosságáról. Most kezdődik az ökumenikus imahét, sok jó prédikációval. Egy testnek a tagjai vagyunk, s mindenkinek megvan a saját feladata. Ámen. (Még elhangzott egy gondolat, amire már nem emlékszem pontosan: a kívánságból lesz a vágy, utána a bűn, a bűnből a megszokás és a megszokásból a kényszer. A kényszer pedig arra indít minket, hogy ne tegyük meg a jót.)
Este voltam ökumenikuson az evangélikus templomban 5 órakor. Kovács Sándor atya prédikált. Elmondta, hogy Jézus nem a cél, hanem a célhoz vezető út. Vágyaink, elképzeléseink, intézményeink, korlátaink mind gátat szabnak Jézusnak, hogy kiteljesedhessen szívünkben. Legyünk bátrak és szabadok, engedjük Jézust élni a szívünkben, ne aggodalmaskodjunk a holnap felől, a keresetünk, megélhetésünk felől.
Engedjük, hogy Jézus terve valóra válhasson életünkben. Jézusnak nem az a fontos, hogy mennyi ember jön össze, milyen intézményrendszerű és jogrendszerű vallásban, hanem a szívben él és ott teljesedik ki. A társadalom sem azt kérdezi a különböző felekezetű keresztényektől, hogy hány kórházat, iskolát, szociális otthont adnak, hanem azt, hogy ott van-e Isten a közösségben, akit megvallanak. Jelen van-e az élő Jézus, amikor összejönnek imádkozni. A mi életünkben is jelenjen meg Jézus, úgy hirdessük a nagyvilágnak, félelem nélkül, bátran, hogy Jézus a szívünkben él. Ámen.
Viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése