193. Találkozások

Üdv kedves Olvasó!

2001. augusztus. 05. Vasárnap.

Szentmise

   Ma reggel fél kilenckor a Barátok templomában diákmise volt, Schindler atya prédikált. Az evangélium arról szólt, hogy az ember egész életében gyűjti az anyagi javakat, majd élete vége felé megáll, hogy kicsit élvezze: egyen, igyon, vígadjon. De senki sem tudhatja, mikor ér véget élete, s egyik napról a másikra minden elveszhet, amiért addig dolgozott és amit összegyűjtött. Nem biztos, hogy élvezheti azt. Schindler atya egyik barátja, egy egyházmegyei képviselő mondta egyszer még évekkel ezelőtt neki, hogy ti papok állandóan ostorozzátok az embert, hogy ne anyagiaskodjon, ne dolgozzon annyit. Igen ám, de a mai világban, ahol állandó kihívások és verseny van, sokmindennek meg kell felelni, nem lehet másképp. Ti papok azt mondjátok ne dolgozzunk annyit, ne foglalkozzunk annyit az anyagiakkal, nehogy idő előtt tönkremenjünk, de azt nem mondjátok meg, hogy lehet másképpen élni. Egyáltalán lehetséges? Elgondolkodott ezen Schindler atya is és bizony arra a következtetésre jutott, hogy nagyon nehéz. Fontosak a lelki dolgok, de bizony dolgozni is kell, néha erőn felül.

   A munka is fontos része életünknek, csak nem szabad hagyni, hogy az anyagiak, a pénz és a javak gyűjtése uralkodjon el életünkön más rovására. Volt egyszer egy szobrászmester, aki egy nagy kőtömböt kezdett el faragni. (Ezt egy kis animációs filmben látta még Schindler atya régebben). Ahogy véste a kőtömböt az öreg mester, egyre jobban kirajzolódott egy életerős ifjú szobra. Éveken át készült a szobor, a mester egyre öregebb lett, a szobor pedig már majdnem elkészült, amikor az ifjú, életerős fiatalember megelevenedett. Véső és kalapács volt a kezében és ő is elkezdte formálni mesterét. Ketten együtt dolgoztak most már, egymáson. Amikor kész lett a szobor, a fiatalember is még egy utolsót csapott a vésőn és ekkor már egy öreg, megtört, fogsor nélküli aggastyán állt előtte. Kész lett a remekmű, de közben megöregedett a mester. Valahogy így vagyunk ezzel mi is az életünkben. Dolgozunk, létrehozunk valamit, s közben elszállnak az évek.

   Beszélt még Schindler atya arról is, hogy kérdezni kell az embereket, amíg van rá mód. Gyökössy Endre könyvéből olvasott egy rövid történetet, amely egy Kács nevű faluban játszódott. Élt ott egy remete, kopott ruhában, Jánoskának hívták, s anyám mindig sírt, amikor hallotta őt énekelni. Soha nem kérdeztem meg őt, miért sírt. Ez a remete járta az egy utcácskából álló falut, s beszélgetett az emberekkel. Ahol éppen elérte a délidő, ott megkínálták ennivalóval és még egy-két pengőt is adtak neki. Mindig énekelt, csak egy kislány van a világon, de tovább nem tudta az éneket. Nem kérdezte meg tőle senki, miért. Élt ott a faluban egy másik emberke is, azt anyám és mindenki csak Dodónak hívta, mert csak ezt tudta mondani: do-do. Anyám mindig nevetett, amikor eszébe jutott Dodo és mesélt róla. Ezt a szót azonban Dodo olyan sokféleképen tudta hangsúlyozni, hogy mindig mindenki tudta, ha enni kér vagy inni vagy valami mást. Soha nem tudtam meg, hogy miért sírt anyám, amikor Jánoska énekelt, s soha nem tudtam meg, miért nevetett, amikor Dodóról beszélt. Az a nevetés tiszta szívből jött, az egész lényéből áradt. Soha nem tudtam meg egyiket sem, igaz soha nem is kérdeztem meg tőle.

   Kérdezzük meg az embereket, hogy miért nevetnek vagy miért sírnak, amíg meg tudjuk őket kérdezni. Ne feledjük, hogy az embertársainkkal való találkozások formálnak bennünket igazán, akkor találkozunk Istennel. Ámen.

   („Hullámzik a búzatenger, nincs a Földön igaz ember.”- Jávor atya idézte).

   Voltam a fél tizenegyes misén is, ott Jávor atya prédikált. Sokszor olvashatjuk az újságokban, hogy tragikus hirtelenséggel meghalt valaki. Addig keményen dolgozott, gyűjtötte javait, de már nem tudta élvezni azt. Ma a számítógépek világában, amikor már sokan számítógépen szereznek maguknak társat, megtervezik mikor és hány gyerekük lesz, keményen dolgoznak, gyűjtik a földi javakat és a lelki dolgokra nem figyelnek.

    Egyszer egy idős tanítóbácsi elment egy idős tanítványával beszélgetni séta közben, s nézték egy játszótér mellett megállva az önfeledten játszó gyerekeket. A tanítvány megkérdezte az idős tanítóbácsit, hogy a felnőttek miért nem tudnak ilyenek lenni. Erre a tanítóbácsi fogott egy marék aprópénzt és a gyerekek közé dobta. Azok veszetten kapdosták a pénzt. Igen, az emberek között a bírvágy az, ami tönkretesz mindent. Birtokolni minél többet, pénzt. Persze fontos és természetes, hogy az ember akar házat, autót, új bútort, stb. De nem szabad, hogy az anyagiak utáni hajsza töltse ki életét. Nem szabad elfelejteni, hogy van egy földi élet és egy túlvilági élet is. A földi élet, ahol anyagi javakat gyűjtünk, szerzünk, csak egyik fele életünknek. Itt minden az anyaghoz kötődik. De van egy túlvilági élet is, amiért élnünk kell. Sokszor azt akarjuk, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy mi elterveztük. De ne feledjük, hogy Isten jót akar nekünk, javunkra szolgál. Ezért imádkozzuk nap mint nap a Miatyánkban, legyen meg a Te akaratod. Isten sokszor becsukja előttünk a nagykaput, amin keresztül bemenve a széles, gondtalan úton járnánk. De nem vesszük észre, hogy nyitva hagyja az ablakot. A szeretet aranya az, amely kincset gyűjtenünk kell a Földön és ez a kincs örökre megmarad. Ezt pedig úgy gyűjthetjük, ha minél többet adunk belőle szeretteinknek, embertársainknak, ámen.

Viszlát!