1999. január. 24. Vasárnap.
Szentmise
A mai evangélium arról szólt, hogy miután Jézus megkeresztelkedett, Kafernaumba ment a pogányok közé, Zebulon és Naftali vidékére, hogy ott hirdesse az Igét. Ezután Názáretben felolvasta Izajás tekercséből a már ismert részletet, hogy az Ige ma beteljesedett. Ha megfigyeljük, az evangélium, illetve a Biblia elejét és végét, mindkét esetben a világosság és a sötétség kettősségével találkozunk. Kezdetben Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől és János jelenéseiben a Biblia végén arról olvashatunk, hogy majd újra eljön a világosság. Jézus, amikor Kafernaumba ment, útja során magához hívta Pétert, Andrást, Jakabot és Jánost, hogy emberek halászaivá tegye őket. A pogányok között kezdte el Jézus a küldetését és hosszú időt töltött ott, mikor végre útraindult, hajóval a másik partra, de a Szentlélek visszafordította még egy időre.
Pál levelében, amit az előző héten elemeztünk és amit a Korinthusiaknak írt, meg amit ma is elolvastunk, de ezt már a rómaiaknak címezte, tudatja velük, hogy ne szakadjanak pártokra, ne Kéfást, Pált, Apollót kövessék, hanem a mennyei dolgokat keressék és úgy közel kerülnek Istenhez és egymáshoz is. A mai nappal fejeződött be az az imahét, amely az ökumenizmus, egység jegyében telt el. Visszatérve a mai evangéliumhoz, Jézus szánt szándékkal ment a pogányok lakta vidékre, hogy oda világosságot vigyen.
Volt egyszer egy erdő, melynek minden egyes tagja kijelentette, hogy ő maga az erdő, s ha ő nem lenne, erdő sem lenne. Ezt mondta a tölgyfa is, hogy ő olyan hatalmas és erős, hogy ő maga jelenti az erdőt. A moha ugyanezt mondta, ha ő nem lenne, a tölgyfa sem létezne. Ugyanezt mondta az erdő minden egyes lakója, növények és állatok egyaránt, végül a giliszta is. Ha ő nem lenne, nem lenne humusz, amiből az erdő kinő. Valahogy mi emberek is így vagyunk, azt hisszük magunkról, hogy pótolhatatlanok vagyunk családunkban, munkahelyünkön, közösségünkben. Ha nem léteznénk, a Föld forogna tovább, de Isten számára minden egyes ember szükséges, pótolhatatlan.
Volt egyszer egy erdő, melynek minden egyes tagja kijelentette, hogy ő maga az erdő, s ha ő nem lenne, erdő sem lenne. Ezt mondta a tölgyfa is, hogy ő olyan hatalmas és erős, hogy ő maga jelenti az erdőt. A moha ugyanezt mondta, ha ő nem lenne, a tölgyfa sem létezne. Ugyanezt mondta az erdő minden egyes lakója, növények és állatok egyaránt, végül a giliszta is. Ha ő nem lenne, nem lenne humusz, amiből az erdő kinő. Valahogy mi emberek is így vagyunk, azt hisszük magunkról, hogy pótolhatatlanok vagyunk családunkban, munkahelyünkön, közösségünkben. Ha nem léteznénk, a Föld forogna tovább, de Isten számára minden egyes ember szükséges, pótolhatatlan.
Volt egyszer egy kislány (Czár Iván diakónus nővérének a kislánya), aki egyszer, amikor a diakónus Iván, aki ma is prédikált, ő mesélte ezt a történetet, náluk volt, a kislány egy kisebb gyertyacsonkot hozott a kis kezében és kérte Ivánt, hogy gyújtsa meg neki a gyertyát, mert emlékszik, hogy amikor karácsony volt, akkor is nagyon szépek voltak az égő gyertyák és most is nagyon szeretné nézni, ahogy ég. Ez a kislány három és fél éves volt. Iván meggyújtotta neki a gyertyát és a kislány nagy örömmel szaladt szüleihez megmutatni a gyertyát. A felnőttek beszélgettek, s időközben a gyertyát is elfújták, persze mindenki dícsérte a kislánynak előzőleg, hogy milyen szép, de később elmerültek a beszélgetésben. Abban a pillanatban, illetve nemsokára áramkimaradás volt, sötét lett. Az anyukája a kislánynak gyorsan elkezdett valami gyertyát keresni, a felnőttek ügyet sem vetettek arra a kis gyertyára, amit a kislány az előbb mutatott nekik. Teljesen elfelejtették, amikor is a kislány megszólalt és mondta, hogy anyu, hát itt van a gyertya, az előbb mutattam. Jézus is a pogányok közé ment a legnagyobb sötétségbe tanítani, hogy fényt, világosságot vigyen, s nem az írástudókhoz, farizeusokhoz. A kis égő gyertyát sem veszi addig észre az ember, amíg a Nap süt és világítanak az erős fényű lámpák a szobában. De mihelyt sötét lesz…
Beszélt még a darvakról is a diakónus, hogy amikor szállnak ezek a madarak, mindig van egy, amely az élen repül, s hasítja a levegőt a többieknek, vezeti őket, utat tör nekik. De ez a madár is elfárad, s a többiek segítenek neki, úgy irányítják a levegőt, hogy könnyítsenek a munkáján. A következő példázat egy szekérről szólt, amelynek kerekeit küllők tartják össze. Krisztus a tengely a kerekek között, a kerék közepében a csapágy. A küllők a kerék közepétől kifelé széttartanak egymástól, s a kerék közepében összefutnak. Akik a szélén vannak, távol vannak Jézustól, ha közelítenek a tengely felé, közelebb kerülnek Jézushoz és egymáshoz is. Úgy is mondhatjuk, ha egymás felé közeledünk, Jézushoz is közelebb kerülünk. A szekér nagy terhet visz, ezért kell ügyelnünk arra, hogy össze ne roppanjanak a teher alatt a kerekek, hanem erősek legyenek. Ne csak halgassuk az Igét, hanem cselekedjünk is. Ámen.
Szentmise (esti)
Az evangélium felolvasása után az egységről beszélt Jávor atya, hogy imádkozzunk az egységért. Beszélt a különféle szektákról, hogy a katolikusok az egyetlenek, akik a szentségi Jézust vallják. Nagyon fontosak a szentségek. Házasság, keresztség, bérmálás, gyónás, stb. Az a kegyelem, amit Jézus ad nekünk a bűneink megbánásakor. Térjetek meg, mert elközelgett a mennyeknek országa. Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. A parancsolatok, amelyeket Isten adott az embereknek, mindenki szívébe be vannak írva. De a szentségek nagyon fontosak, melyeket Jézus szolgáltatott ki nekünk! Ámen.
Viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése