2008.november.02.Vasárnap.
Szentmise
Ma reggel fél kilenckor a Barátok templomában zenés ifjúsági diákmise volt, Schindler atya prédikált. János evangéliumából volt a részlet. Jézus azt mondja, hogy a búzaszem, amely a földbe esik, elhal és százszoros termést hoz. Tegnap Mindenszentek volt, a béke és nyugalom ünnepe. Igaz ez a mai napra is, Halottak napjára, melyhez kapcsolódóan van egy rövid kis történet.
A vietnámi háború idején játszódik, amikor a rizsföldeken tűzharc alakul ki az amerikaiak és a vietnámiak között. Hasonfekve, kúszva haladtak előre és tüzeltek egymásra. Egyszer csak a harctéren megjelent hat buddhista szerezetes, akik libasorban haladtak a rizsföldeket elválasztó keskeny töltésen, egyenesen a tűzvonal felé tartottak. Nem néztek sem jobbra, sem balra, hanem nyugodtan, békét és csendet árasztva maguk köré, mentek előre. A katona, akinek megemlékezéséből szól ez a valós történet, azt mondja: ezt látva leeresztett, felengedett benne minden feszültség és letette a fegyvert. Kis idő múlva mindenki követte példáját és aznapra megszűnt a tűzharc, elegük lett belőle. A szerénység, békés és elcsendesedő lélek ereje békét teremt. Ezt a csendet és békét árasztotta környezete felé a hat buddhista szerzetes is. Az érzelmek ragályosak és ez átragadt a katonákra is. Halottak napján ezt is üzenik nekünk elhunyt szeretteink: ne játsszunk az érzelmekkel és fontoljuk meg mondatainkat, mert az érzelmek hatnak a másik emberre is.
Vaskút felé haladva egy második világháborús emlékmű tiszteleg az ott tömegsírban eltemetett mártíroknak. Ők nem akartak mártírok lenni, de azzá váltak. A mártírságra nem lehet készülni, aki erre készül az önigenlő mártírrá válik. Az igazi mártírok csendben, békében, alázatos életet élve vannak valahol. Keresik a kenyeret, rendet tartanak a ház körül, teszik a dolgukat. Mint a nagyapja, aki lábaközé vette a végeláthatatlan kukoricasort, jobbra csapott, balra csapott, kigazolta és a végére ért. Tette a dolgát.
A temetőben nem csak elhunyt szeretteinkről emlékezünk meg, hanem magunkról is. Gyertyát gyújtunk, megszólal a harang, de a harang értünk is szól, mondja egy versében Radnóti. Jézus is azt mondja tanítványainak, ne engem sirassatok, hanem magatokat. A temető békés csendjében, a gyertyafény mellett elgondolkozva, valami belőlünk is elveszik, ha itthagy bennünket egy szerettünk, aki apánk, anyánk, nagyszülőnk, testvérünk, barátunk volt, aki társunk volt és élete össze volt szőve a miénkkel. A sírhantok megszólalnak és azt mondják, szeressétek egymást ezentúl helyettünk is, legyen béke és csend a szívetekben.
Mi is teremthetünk békét és csendet magunk körül, érzelmeink ragályosak. Amikor tisztelettel köszönünk egymásnak, mosolygunk a másikra, mondunk egy elismerő, bátorító szót, meglátogatjuk a másikat, szeretettel ajtót nyitunk rá. A szeretet felemel és új erőt ad, jelzi, hogy szükség van ránk. Mi is emeljük fel, adjunk erőt szeretetünkkel, cselekedeteinkkel, érzelmeinkkel, kimondott szavainkkal a másik embernek, gyermekeinknek. Fontos, hogy gyermekeinknek legyen önbizalma, kíváncsiak legyenek a világra, legyen önkontrolljuk és jó társas kapcsolataik, jól tudjanak kommunikálni. Ez rajtunk is múlik, ne feledjük, hogy érzelmeink ragályosak, mint a vírus. Imádkozzunk megholt szeretteink lelki üdvéért. Ámen.
(Szó volt még napjaink kis halálairól, kivégzéseiről, amit nem törvényes hóhérként okozunk egymásnak.) Mise végén elhangzott: Mindenkinek megvan a saját kukoricasora, amin végigmegy és a végén elmondhatjuk, hogy megérte, de legalábbis megpróbáltuk.
Viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése