Üdv kedves Olvasó!
2003.augusztus.10.Vasárnap.
Szentmise
Ma reggel fél kilenckor a Barátok templomában voltam, ahol Schindler atya prédikált. Az evangéliumban elhangzott, én vagyok a mennyből alászállott kenyér, mondta Jézus.
Már Jézus korában is sokszor elhangzott a környezetében élők szájából, hogy hiszen ez Józsefnak, az ácsnak fia, egyszerű ember. Nem látták meg Jézusban azt a plusszt, amit kellett volna vagy nem is merték meglátni.
Adáshiba című művében jelezte ezt egy szerző, amikor mai világunkban egy tévénéző család TV-je elromlik, eljön hozzájuk egy idegen, aki Jézus és a TV-jüket megjavítja. Nézik tovább a TV-t és az egész családból csak a gyerek jön rá, hogy valójában Jézus járt náluk, a többiek észre sem vették. Egy másik szerző, Godotra várva című művét vitték színre, amelyben azt szerette volna érzékeltetni a rendező, hogy az ember Isten mellett dönt. A darab végén két férfi áll egymás mellett: Megyünk? Menjünk! Rendezői utasítás: nem mozdul senki, függöny. Ebből is kiderül, hogy Isten mellett döntenek, érzik, hogy ez kell, de nem indulnak el. A hátráló Isten, akinek az égben ledöntöd trónusát, hangzik egy versben.
Pannonhalmán van egy festmény a kolostorban, amely egy hordót ábrázol, amelyben a fellforrt must lefeszíti és ledobja az abroncsokat. Ezért nem szabad túl szigorúnak lenni a növendékekkel, nehogy sokmindent elfojtsanak magukban. Ady Endre írta egy versében, ó bárcsak tudnám az Isten nevét. József Attila visszaemlékszik, amikor egyszer véletlenül meghallotta, amikor arról beszéltek a szomszéd szobában, hogy ilyen név, hogy Attila, nem is létezik. Olyan hatással volt ez akkor rá, mint később mondta, mintha a létezése kérdőjeleződött volna meg. Mindenkinek fontos a saját neve, szinte egész lénye benne van. Régen Pannonhalmán járt egyszer egy vendégpap Németországból, Maximilian Eichardt, végigkérdezte a növendékek nevét, pár szót is váltott velük (Schindler atya is ott volt fiatalként), másnap döbbenetes módon valamennyiük nevére emlékezett. Ez egy jó érzés volt mindegyikük számára.
Fontos az embernek a saját neve, örül ha nevét megjegyzik, ha nevén szólítják. Ezzel szeretetünket is kifejezzük. Isten szeret bennünket, nevünkön szólít, mi is igyekezzünk felismerni a másik emberben Jézust vagy egyáltalán az embert, azt a többletet, ami benne van az emberben, ámen.
Viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése