2010.január.24.Vasárnap.
Ökumenikus imahét
Szombaton a Belvárosi templomban Nepp Éva evangélikus lelkésznő prédikált. "Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, valami szellemet látnak." "Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben?" Az emmauszi úton lévő tanítványok szívét szomorúság, rémület és kétség támadta meg. Elvesztettek egy álmot, amiben hittek. Ez a két tanítvány nem tartozott a tizenkettőhöz, de a hetvenkettőhöz. Kleopás együtt vándorolt az Emmausba vezető úton, társa nevét nem tudjuk, talán mi is lehetünk azok, te és én. Melléjük szegődik a titokzatos vándor, de amilyen észrevétlenül tette ezt, ugynúgy el is tűnik majd mellőlük a kenyértörést követően, amikor ráismernek. Ez a titokzatos vándor ugyanolyan barázdált arcú, poros lábú volt, mint ők. Sohasem tudhatjuk, ki az a vándor, aki mellénk szegődik. Akinek arra van szüksége, hogy meghallgassák. A találkozás után már repeső, újjászületett szívvel, szívünkben a húsvét üzenetével futhatunk vissza Jeruzsálembe.
Vasárnap a Józsefvárosi templomban zárult az ökumenikus imahét Bán Béla református lelkész prédikációjával. Összefoglalta az imahét fontosabb gondolatait. "Tanúságtétel a remény és a bizalom útján." "Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben?" Van egy kis történet, melyben a mester megkérdezi a tanítványait, hogy szerintük mikor ér véget a sötétség? Az egyikük azt válaszolja: amikor két fügefalevelet meg tudunk különböztetni egymástól. A másikuk azt mondta, hogy amikor meg tudja különböztetni a farkast a báránytól. Mire a Mester így felelt: a sötétségnek akkor van vége, amikor a másik ember szemébe nézve felismerem benne, hogy testvérem arcát látom Istenben. Ezután Fekete Szabolcs atya köszönetet mondott mindenkinek az imahéten való részvételért, utána szeretetlakoma, agapé volt a plébánián. (TV-gondolatok: Akkor épülünk, amikor építünk; akkor emelkedünk mi is, amikor másokat fölemelünk). Ámen.
Viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése