501.Miről beszéltek?

Üdv kedves Olvasó!
2011.május.08.Vasárnap.
Szentmise
   Ma reggel fél kilenckor a Barátok templomában a diákmisén Schindler atya prédikált. Az evangélium az emmauszi tanítványokról szólt. Abban az időben a római birodalomban, mintegy 350 út volt, amit jól megépítettek és amelyen rendszeresen jártak az emberek. Szokás volt, hogy mielőtt útra kelt az ember, összejött a család, barátok egy lakomára és mikor indult valaki, el is kísérték az út elején. Eléggé veszélyes volt akkoriban útra kelni, különösen egyedül. Vadállatok, farkasok, vaddisznók, néhol oroszlánok is veszélyeztették a vándort, nem is beszélve a banditákról.

   Valaha Emmausz egy gyönyörű, ligetes kis település volt, mára már nem létezik. Az Emmausz felé vezető úton ment a két tanítvány és beszélgettek. Egyszercsak odalépett hozzájuk Jézus és útitársukul szegődött. Megkérdezte őket, hogy: Miről beszéltek? Ez a kérdés tulajdonképpen arra irányult, hogy nem is a beszélgetés témájára, tartalmára volt kíváncsi, hanem a két emberre. Itt vagyok, rendelkezésetekre állok! Minden figyelmével, teljes erejével és személyiségével feléjük fordult. Ők éppen a jeruzsálemi események után, hazafelé tartottak, csalódottak, frusztráltak, kétségbeesettek voltak, Jézus keresztre feszítése után. Akadozva beszéltek. Mikor Jézus rákérdezett: Mi történt Jeruzsálemben? Azt válaszolták: Hát nem tudod? Talán Te vagy az egyetlen, aki nem tudja. Két-három órás volt az út, amit így együtt megtettek. Fáradtak voltak, beesteledett és behívták Jézust a házukba, együtt vacsoráztak. Közben a kenyértörésről felismerték Jézust, de Ő eltűnt a szemük elől. Hittel és reménnyel telve még azon éjszaka rohantak vissza Jeruzsálembe, majd mondták egymásnak, hogy miközben Jézussal voltak, lángolt a szívük.

   Igen, Jézus útitársként szegődött hozzájuk. Kellenek az útitársak az ember életében is. Egyedül nehéz utazni. Főleg akkor nehéz, amikor az útitársunk is fáradt, ebből lehetnek a veszekedések és tragédiák is. Jézus teljes figyelmével és személyiségével, minden erejével a tanítványok felé fordult. Rájuk volt kíváncsi, az idejét és figyelmét szentelte nekik. Itt vagyok, rendelkezésetekre állok!
   Szórjátok a villámaitokat, én azért vagyok, hogy villámhárítóként levezessem azokat. Ezt csak az tudja megtenni, aki rendben van önmagával, lelki békéje van. Sokszor arra van szüksége a másik embernek, hogy meghallgassák. Elég egy-két kérdés, beszéltetni kell, beszélni engedni. Kíváncsinak lenni rá, figyelni rá. Elegendő egy-két segítő kérdés. Sokszor a csend és nyugalom van hatással a másik emberre. A béke boldoggá, a békétlenség nyugtalanná teszi a másik embert is. Ami bennem van, egy idő után az lesz benned is, ami benned van, egy idő után az lesz bennem is. Amikor megszületnek a kisbabák, mindenre figyelnek és elkezdik utánozni a körülöttük élőket, rezonálnak a környezetükre. Minden ember érzékeny és rezonál a környezetére.

   Van egy történet, amely a vietnámi háborúban játszódott le, a tűzvonalban megjelent hat buddhista szerzetes, akik egymás után haladva, a legnagyobb csendben és békességben a tűzvonal közepén mentek keresztül. Ezt látván a szemben álló katonák sorban leeresztették a fegyvert, abbahagyták a lövöldözést, letették a lantot. Elég volt arra a napra, emlékszik vissza az egyik katona. Ott, akkor, abban a pillanatban megszületett a béke.
   Sokszor vagyunk felületesek egymás iránt, néha csak tanácsokat osztogatunk, aztán el van intézve. Legtöbbször még jóindulatúnak hitt kérdéseinkkel is sebeket szakíthatunk fel, ez így természetes. Ezért kell nagyon odafigyelnünk, mert aki rendben van önmagával és lelki békéje van, az tud csak igazán segíteni másoknak a csendjével, nyugalmával, segítő kérdéseivel, hallgatásával. Jézus, amikor hitet adott és erőt a két emmauszi tanítványnak, akkor hirtelen eltűnt szemük elől. Amikor segített rajtuk, nem maradt ott tovább. Most már bízhattak a saját erejükben. Ámen.
Viszlát!